efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Nem apja lánya 2 Szerző: iuwan
[Vélemények - 122] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
A NAL tényleges lezárása, a családi szálak "elvarrása". Ismét (s talán utoljára) felt?nnek a Lacarte-család tagjai, hozzácsapva egy kegyes-kegyetlen Voldemortot és Lucius Malfoyt. Jó olvasást!

Ja igen: Minden jog JKR-t illeti!


- Fontos volt számodra a lányom, Lucius? – A Sötét Nagyúr hangja élesen csattant a kopár kőfalak között. A helyiség félhomályba burkolózott, a padlón pedig Nagini siklott idegesen fel-alá. Lucius Malfoy, akinek szavai szóltak, csendesen ennyit felelt.

- Igen.

Persze a Nagyúrnak fogalma sem volt arról, mennyire. Ám ha tudta volna, az csak megerősítené ötletét, hogy őt kérje fel…

- Megbosszulnád, ha lehetőséged lenne rá? – A kérdés nem lepte meg a szőke férfit.

- Azonnal, Nagyúr – válaszolta.

- Helyes, Lucius. Nagyon helyes. – A feketemágus megpörgette a kezében tartott pálcát.


***



Egyetlen hónap telt el azóta, hogy Diana Denem meghalt Godric’s Hollow-ban. Egyetlen hónapja tartott ez a rémálom, ahogy Lucius magában fogalmazott. Egyetlen hónapja olyan fejetlenség uralkodott a varázsvilágban, mint még soha. Az emberek kétségbeesetten várták az újabb halálesetekről szóló híreket, csakhogy ilyen egyáltalán nem történt.

Lily és James, akik ott voltak a történteknél, mindenről beszámoltak Albus Dumbledore-nak, aki által az egész Főnix Rendje megtudta az esetet. Az ősz varázslót nem lepte meg Diana fellépése – túl jónak tartotta a lányt –, az viszont új volt neki, és persze Lilynek is, hogy a feketemágus pálcát fogott a lányára. Sőt, nemhogy pálcát fogott rá, megölte. A Voldemort és Diana közti párbeszédről csupán nagy vonalakban tudtak beszámolni az igazgatónak; jó részéből egy szót se értettek. A vörös hajú nő még most sem volt képes teljesen túltenni magát az eseten, és ha valaki óvatlanul kimondta egykori barátnője nevét, vagy csak célzott rá, képes volt órákig tartó sírásba menekülni.

Sirius Black, akit szintén érzékenyen érintett a tragédia, még az esemény napján bosszút esküdött Voldemort ellen. Mivel a mágus épp nem volt kéznél, amikor hatalmába kerítette őt a vörös köd, az idősebb Black-fiú egykori barátján, Peter Pettigrew-n töltötte ki dühét, azonnal megölve a férfit, aki előzőleg elárulta Jamest.

Remus Lupint, aki már iskoláskora óta szoros barátságot ápolt Divel, szintén meggyötörte a tragédia. Elmesélte barátainak, hogy Diana talán első perctől fogva tudta, hogy ő vérfarkas, és mégis, mindig ott állt mellette, ha a szükség úgy hozta. Bár barátja, James, bár sosem kedvelte túlságosan a lányt, őt is mélyen megrázta az eset. Diana mégiscsak az ő családjáért, az ő fiáért áldozta fel az életét. Talán azért, mert neki nem volt kiért megtenni.

A Főnix Rendjének minden tagja ismerte Dit. Sokan iskolás éveikből emlékeztek rá, és bármennyit törték a fejüket, sosem tudtak olyan esetet mondani, amikor képesek lettek volna komolyan bántani a lányt. Az, hogy mardekáros barátai voltak, kit érdekel? Lilynek is ott volt Perselus, akivel évekkel ezelőtt megszakította a kapcsolatot, s most, hogy ez a szörnyűség bekövetkezett, mégis megbocsátott neki. Talán tanult valamit barátnőjétől. Valamit, amire senki más nem volt képes, csak ők.

Perselus Piton, ugyan nagy sietséggel állt be a halálfalók közé, Lily meggyilkolásának lehetőségekor azonban véglegesen hátat fordított Voldemortnak, meglehetősen ügyesen palástolta döbbenetét. A halálfalók gyűléseire eljárt ugyan, de csak azért, hogy minden fontos és lényegtelennek tűnő információt azonnal elmondjon Dumbledore-nak, hogy az ősz varázsló azt később Voldemort ellen használhassa fel, és egy napon bosszút állhassanak, és végre Lily is megnyugodhasson.


***



Bellatrix Black, akivel Diana az első vonatút óta jó barátságban volt, megdöbbenve értesült az esetről. Ugyan a halálfalók nem ismerték a pontos körülményeket, ugyanis Voldemort csak annyit mondott nekik, hogy megölte a lányát. Néhány részletet összeraktak ugyan, de a teljes és valós igazságra ők sem jöttek rá.

Lucius Malfoy, akiben egy fél világ omlott össze a fiatal nő halálhírére, szinte kétségbeesve kutatott minden használható nyom után, csakhogy pontosan ismerje Diana halálának körülményeit. Hiába is várta otthon a másfél éves kisfia, aki egy napon majd tökéletes mása lesz. Nem is ez volt a legszörnyűbb az egészben. A legnagyobb szúrás az volt számára, hogy a fiú, a fia anyja nem Diana, a születésének oka pedig a kötelesség. Nem tudta, mire a legdühösebb: a sorsra, amiért elvette tőle Dit, önmagára, amiért nem állt a sarkára, amíg lehetősége volt rá, az apjára, amiért eldöntötte, hogy Narcissát kell elvennie, és magára a feleségére, amiért teljesen egyértelművé tette számára, hogy szereti őt. Dühe olyan mértékűre fokozódott, amit már nehéz volt ép ésszel elviselni. Ha lenne bármilyen lehetőség, hogy visszahozza Dit, bármi áron, tűzön-vízen át megtenné, és ezúttal nem lenne olyan ostoba, mint egykor. Most nem hagyná, hogy mások beleszóljanak.

A legnehezebben mégsem ő viselte a történeteket. Voldemort Nagyúr, hiába is végzett saját kezűleg a lányával, a titokzatos kép óta nem bírt nyugodni. A leglehetetlenebb kérdésekkel zargatta halálfalóit, de hiába, semmilyen nyomot nem talált, kié, vagy kitől lehet az a gyermek, akit lánya azon a képen ölelt. Két dologban azonban biztos volt. Az egyik, hogy a gyermek a lányáé, a másik pedig az, hogy nem Malfoy az apja. A kislányon egyáltalán nem látszottak a Malfoyok egyedi vonásai, és itt most nem a szürke szemekre, vagy a szőke hajra gondolt. Az arc, a tekintet más volt, ismeretlen, mégis ismerős. Úgy érezte, látta már valahol a kisgyerek apját. De hogy hol? Eldöntötte, hogy megkeresi majd a gyereket, még ha nem is tudja, merre kezdje, és ha évekbe is telhet. Az ő vére, amit nem fordíthatnak ellene. De még mielőtt elkezdené a kutatást, elintéz egy fontos dolgot. Elmegy Franciaországba, és választ követel a kérdéseire. Ezúttal pedig nem lesz ott Diana, hogy megállítsa a pálcáját. Ezúttal már nem ússzák meg. Most majd meglátják, ki is ő valójában!

***


A látogatásra egy borús, szerdai napon kerített sort. Előző nap tájékoztatta Luciust, hogy készüljön fel, mert délelőtt indulnak. A szőke férfi idegesen lépett mellé, talán ő is akarta már azokat a válaszokat. A feketemágus intett követőjének, és elhagyták a kúriát. A következő pillanatban pedig már a Lacarte-család Francia birtokának kapujában álltak. Voldemort elindult befelé, elég jól ismerte az utat, Lucius pedig követte.

- Itt élt? – kérdezte, Dire utalva.

- Itt – bólintott szűkszavúan a feketemágus. Nem szívesen hallotta meg, vagy mondta ki lánya nevét.

Besiettek a néptelen előszobába, majd fel az első emeleti társalgóba, ami már feleennyire sem volt néptelen; mindenki ott volt, akire a Sötét Nagyúrnak épp szüksége volt.

- Te mit keresel itt? – pattant fel egy sötétbarna hajú, fekete szemű lány. Előhúzta a pálcáját, és villámló szemekkel nézett Voldemortra. Luciust meglepte a hangnem, de valamiért ismerősnek érezte a lány tekintetét.

- Hát már nem is örülsz nekem, Lea? – kérdezte hidegen a férfi. A szőke elsőnek őt, majd a fiatal nőt mérte végig. Lea. Akkor ő a másik lánya.

- Sosem örültem neked!

- Milyen kár.

- Miért nem hoztad el a lányodat, mi? Vagy épp máshol gyi... – Nem tudta folytatni, ugyanis Voldemort első Crucio-ja elhallgattatta.

A helyiségben tartózkodó másik két személy – egy idősebb férfi és nő – szintén felpattantak, és pálcát húztak. Lucius úgy döntött, ideje beleavatkozni. Nagyura mellé lépett hát, és pálcáját a férfira szegezte.

- Szóval ezúttal egy csatlóst is hoztál? – kérdezte az idősebb nő. Malfoy fintorogva ennyit válaszolt.

- Crucio! – A nő összegörnyedt a fájdalomtól.

- Ronanra nem lesz szükségem – fordult a feketemágus Luciushoz. – Rád bízom őt.

- Igen, Nagyúr.

- Szánalmas! – A közbeszóló ismét Lea volt.

- Nem kérdeztelek. Lucius, intézd el odakint!

A szőke ezúttal csak bólintott, és egy jól irányzott imperius segítségével kiterelte Ronant. Amint az ajtó becsukódott mögöttük, Voldemort a nőkhöz fordult.

- Most pedig halljam, miért halt meg a lányom?

- Tehát meghalt? – Lea hangján határtalan öröm érződött.

- Crucio! Én kérdezek!

Lea és Eugéne morogtak valamit.

- Szóval, miért halt meg?

- Honnan kellene tudnunk? Nem családtag!

- Akkor mást kérdezek. Miért halt meg Sophie?

A két Lacarte összenézett.

- Halljam! – A férfi hangjára mindketten összerezzentek. Lea összeszorította a száját, odakintről pedig Ronan ordítása hallatszott be. Eugéne az ajtó felé pillantott, majd kinyögte.

- Lacarte-átok. – Lea megbotránkozva meredt rá.

- Nagyon jó. Folytasd!

- Ne!

- Előbb utóbb úgyis megtudja – vont vállat a nő. – A Lacarte-átok abból áll, hogy ha az egyenes ági Lacarte-leszármazott nem hal meg, mielőtt a gyermeke eléri a kétéves kort, a gyermek meghal.

- Mert? – kérdezte Voldemort, és egyetlen pálcaintéssel elnémította a megszólalni készülő Leát.

- Senki sem tudja a pontos okát – vont vállat Eugéne.

- Szóval a második gyermek... – Voldemort eltöprengett a hallottakon. Vagy a lánya hazudott, vagy Eugéne és Lea hazudnak. Utóbbit jóval valószínűbbnek érezte, így tovább kérdezett. – Miért halt meg a lányom?

- Ezer oka lehet – köpte dühösen Lea.

- Crucio! – válaszolta a feketemágus. A fiatalabb Lacarte felordított, és odakintről ismét behallatszott Ronan ordítása is. – Folytasd, Eugéne.

- A Lacarte-átok értelmében csak a második gyerek miatt halhatott meg – hazudta a nő, Voldemort pedig észrevette ezt.

- Hazudsz.

A két Lacarte egymásra nézett, majd az idősebb beletörődve folytatta.

- A család évszázadok óta kutatta, hogy lehet megszüntetni. Felhasználtuk a kísérletek eredményeit, és megváltoztattuk az átkot.

- Vagyis? – A feketemágus dühe ismét fellobbant. Ha ezek ketten tehetnek a lánya haláláról...

- Nem a második, hanem az első gyermek után kell meghalnia, vagy megölnie a gyermeket – köpte megvetően Lea.

- Crucio! – A Sötét Nagyúr előbb rá, majd Eugéne rászórta az átkot. – Szóval miattatok halt meg?

- Szabadon dönthetett! – rázta fejét Eugéne.

- És a halált választotta – suttogta hidegen Voldemort. Mert soha nem tudott volna megölni egy gyermeket, főképp, ha a sajátjáról van szó – fejezte be gondolatban.

- Biztos elcseszted a kiképzését – morogta gúnyosan Lea. – Egy feketemágusnak nem jelent semmi nehézséget megölni egy gyereket.

- Crucio! – bökött rá ingerülten a férfi.

- Fáj az igazság? – kérdezte a fiatal nő, amikor az átok megszűnt.

Eugéne végigmérte őket, ahogy ott álltak egymással szemben. Szemükben ugyanaz a tűz izzott, és ugyanolyan arccal nézték egymást. Lea kezében megremegett a pálca, a férfi azonban merev tartással szegezte lányára. Az arcukat mérte végig, és kénytelen volt megállapítani, hogy a Diana esetében oly nyilvánvaló Lacarte-vonásoknak nyoma sincs Lea arcán, Voldemortéival viszont más volt a helyzet. Eugéne meglepve nézte őket, a fiatal nő ugyanis a Sötét Nagyúr női másává nőtte magát, talán csak a haja volt több árnyalattal világosabb. A következő pillanatban egyszerre mozdultak meg, ugyanazt az átkot küldve a másik felé.

- Crucio!

A két átok egymásnak csapódott, és eltérült, így Leáé egy szekrényt, Voldemorté egy fotelt talált el. Mindkét bútoron halovány, fekete folt emlékeztetett az átok becsapódási pontjára.

- Ezt te sem gondoltad komolyan, ugye? – kérdezte gúnyosan Voldemort, mintha szórakoztatta volna a dolog.

- Komolyabban, mint hinnéd!

Ezúttal a férfi mozdult elsőnek.

- Crucio! – Lea összegörnyedt a fájdalomtól, Eugéne pedig szája elé kapta a kezét. – Van még valami? – Ez az idősebb nőnek szólt.

- Nincs.

- Avada Kedavra! – bökött Eugéne-re. – Nagy kár, hogy sosem csatlakoztál, Lea. Te és Diana remek páros lettetek volna.

- Ne hasonlíts ahhoz a kis libához!

- Avada Kedavra! – Voldemort tekintetében felizzott valami, amit eddig csak egy ember látott.

Kinyitotta az ajtót, és kilépett a folyosóra, Lucius mellé.

- Intézd el! – parancsolta a férfinak.

- Avada Kedavra! – Ronan élettelenül rogyott a padlóra.

A folyosóra két beszélgető alak kanyarodott be. Az egyikük, egy világosbarna hajú lány, a másik pedig egy csokoládébarna hajú fiú. Korban annyi idősek lehettek, mint Lucius. A feketemágus a lányra szegezte a pálcáját, aki ijedt arccal nézte őt.

- Ne bántsa Lucile-t – lépett a lány elé Rolande.

Voldemort hűvös nyugalommal mérte végig őket, majd a fiúra szegezte pálcáját. Lucius fejében megszólalt valami, és Nagyura mellé lépett.

- Nagyúr – szólította meg alázatosan – talán Di nem örülne neki, ha bántaná őket. Egykor barátok voltak.

A feketemágus mindhármukat végigmérte, majd megfordult, és a lépcső felé vette az irányt.

- Mi van Diane-nel? – kérdezte Rolande.

- Meghalt – suttogta Malfoy, és ura után sietett, otthagyva a két döbbent Lacarte-ot.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.